A természeti tőke nagy része nemzeti tulajdon, így az azzal való gazdálkodást az Állam Számvevőszék régóta ellenőrzi. Ezzel kapcsolatban Pulay Gyula (igazgató, Állami Számvevőszék) hangsúlyozta, hogy az állami erdőgazdaságok, nemzeti park igazgatóságok, regionális víziközmű társaságok a nemzeti vagyongazdálkodás és az ágazati törvények szabályai szerint kötelezettek a rájuk bízott vagyonelemek értéknövelő használatára a vagyon kezelése során. Az ÁSZ tapasztalatai szerint a természeti tőke értékelése kifejezetten szükséges lenne bizonyos esetekben (például bérbeadás), ám jelenleg hiányzik az alkalmazható módszertan. Ugyanezen okból a jelenlegi előírások szerint a természeti értékek mint vagyonelemek pénzbeli nyilvántartásától is el lehet tekinteni, ha természetüknél fogva a vagyonelemek értéke nem állapítható meg. Pulay Gyula rámutatott, hogy e körben nem is volna szükséges a természeti tőke abszolút, pénzben kifejezett értékének megállapítása, hiszen a vagyonelemek természeti értékében bekövetkező változást mérni képes indikátorok lehetővé tennék a vagyongazdálkodás értékelését és a természeti tőke használatára vonatkozó számszerű követelmények meghatározását és számonkérését.

A Központi Statisztikai Hivatal tapasztalatairól Bóday Pál főosztályvezető szólt. A statisztika területén már az 1990-es évek óta ismert az integrált környezeti-gazdasági számlarendszer keretrendszerének alkalmazása, amelynek 2012 óta része az ökoszisztéma-szolgáltatás elszámolási rendszere is. A legújabb ajánlások végső tervezetét 2021 márciusában mutatta be az ENSZ Statisztikai Bizottsága (URL2). A KSH is aktív szerepet vállalt az Agrárminisztérium és az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Ökológiai Kutatóközpont által koordinált Nemzeti ökoszisztéma szolgáltatás-térképezés és értékelés (NÖSZTÉP) (URL3) uniós projekt megvalósításában is, amely nemzetközi szinten is egyedülálló módon átfogó adatokat egyesített bizonyos ökoszisztéma-szolgáltatások hazai aktuális állapotáról egy térképes adatbázisban. Bóday Pál hangsúlyozta, hogy az időbeli változások nyomon követése érdekében elengedhetetlen lenne a NÖSZTÉP-projekt folytatása, azaz a későbbi állapotfelmérés is.

A közgazdaság-tudomány régóta foglalkozik az ökoszisztéma-szolgáltatások értékelésével. Marjainé Szerényi Zsuzsanna (egyetemi tanár, Budapesti Corvinus Egyetem) a legújabb módszerek sajátosságait bemutatva hangsúlyozta, hogy a teljesgazdaságiérték-számításokat egyre inkább az ökoszisztéma-szolgáltatások értékelése váltja fel, és a keresletigörbe-becslés mellett teret nyernek azok a megközelítések is, amelyek a közgazdaságtani mellett más tudományágak hozzájárulásait is igénylik. Míg az ellátási típusú ökoszisztéma-szolgáltatásoknál könnyebben meghatározható az adott szolgáltatás piaci ára, addig a szabályozási típusú szolgáltatások számszerűsítése sokkal nehezebb feladat. A költség-, illetve káralapú értékelési eljárások egyre gyakoribbak, amelyek mérése egyszerűbb, azonban nem tükrözik a társadalom preferenciáit. Az értékelési módszerek egyik átfogó nehézsége a megfelelő országos adatok hiánya, míg a rendelkezésre álló helyi adatokból nem mindig lehet megalapozott következtetéseket levonni az országos adatokra nézve.

A talajvagyon állapota kapcsán Tóth Gergely (egyetemi tanár, Institute of Advenced Studies Kőszeg) hangsúlyozta, hogy talajkészletünk hazánk stratégiai tartalékát jelenti, az élelmiszer-ellátáson túl a víz raktározója, a biológiai sokféleség őrzője, szűrő és detoxikáló rendszer, szénmegkötő képessége lényeges klímaszabályozó elem, amely fontos információkat őriz geológiai és régészeti örökségünkről (Várallyay, 2016). Mindezek ellenére a talajvagyon hazánkban folyamatosan fogy, minőségét számos degradációs folyamat sújtja, és az éghajlatváltozás is befolyásolja produktivitását. Az elmúlt két évtizedben átlagosan évi 1800 hektár termőtalaj esett áldozatul a városok és a vidéki infrastruktúra növekedésének (URL4). A talajok értékelésének többféle módszere létezik, és hazánk területére részletes földminőség térképek is készültek (Tóth et al., 2018). Azonban a hazai talajvagyonról átfogó felmérés, amely csak interdiszciplináris együttműködésben volna lehetséges, máig nem készült.

Az erdők értékelése kapcsán Bartha Dénes (egyetemi tanár, Soproni Egyetem) ismertette, hogy az utóbbi kétszáz évben kizárólag mennyiségi mutatókat (például: erdőterület – ha, élőfakészlet – m3, növedék – m3/ha, körlapösszeg – m2/ha, vágásérettségi kor – év) használtak erdeink értékelésére. Minőségi mutatóként a természetesség fogalma jelent meg az 1990-es években, amely a természeti folyamatok szabad érvényesülését és az azok által kialakított jellemzők meglétét jelenti. Több erdőtermészetesség-elemző módszer is kidolgozásra került, például a magyarországi erdők természetességének vizsgálata (TERMERD-projekt) 56 indikátorral; az egyszerűsített erdőtermészetesség értékelő módszer 17 indikátorral; az erdőállapot-értékelés középhegységi erdőkben 38 indikátorral; a NÖSZTÉP 13 indikátorral. Maga a 2009. évi XXXVII., az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló törvény (Etv.) óta a törvényi szabályozás is tartalmazza e fogalmat, hat erdőtermészetességi kategóriát határozva meg. A 2017. évi Etv. alapján értelmezett erdőtermészetességi mutatót valamennyi üzemtervezett erdőrészletre meg kell állapítani. Hátránya, hogy túlságosan robusztus, mindössze két összetételi indikátort (a /fő/fafajok őshonossága és intenzív terjedési képessége) használ, szerkezeti és működési jellemzőket egyáltalán nem vesz figyelembe, továbbá nem folytonos mutatót alkalmaz, így az meglehetősen érzéketlen, valamint viszonylag könnyen manipulálható. 2010 óta az Erdészeti Mérő és Megfigyelő Rendszer keretében 5355 hálóponton folyik az erdőleltározás tízéves ciklussal, melyre alapulva egy új erdőtermészetesség-mérő módszer van kidolgozás alatt. 37 indikátora javarészt a terepen, tényleges és objektív mérés alapján kerül rögzítésre, a módszer táji vagy országos léptékű finom változások nyomon követésére alkalmas, segítségével a hazai erdők természetessége és természetességének változása sokféle szempontból vizsgálható. E módszerrel szemben, amely várhatóan 2021. során véglegesítésre kerül, csak két aggály merül fel: egyrészt a más célra kijelölt mintaterületek elegendő méretűek-e a természetesség vizsgálata szempontjából, másrészt a hálópontok mintaterületei mennyire reprezentálják a hazai erdőtársulások megoszlását, erdészeti tájainkat. Az erdő mint a természeti tőke egyik elemének értékelésére a jövőben két módszer együttes alkalmazását lehet javasolni: A) Erdőtermészetességi mutató (TERMMUT) a hatályos Etv. szerint, a teljes üzemtervezett erdőterületre; B) Az erdőleltározáshoz kapcsolható erdőtermészetességi mutató, mintapontokra alapulva.

A vízkészletek értékelése kapcsán Reich Gyula (titkár, Országos Vízügyi Főigazgatóság Vízügyi Tudományos Tanács) elmondta, hogy a kibontakozó globális vízválságnak ma már hazánkban is megjelennek egyes tünetei. Ezért a kormány 2017-ben elfogadta a Nemzeti Vízstratégiát (NVS) mint a hazai vízgazdálkodás 2030-ig terjedő keretstratégiáját. Ugyanakkor időszerűvé vált a NVS 2020-ig terjedő intézkedési terve végrehajtásának áttekintése, céljainak érvényesítése a most induló finanszírozási-fejlesztési ciklusban. A víz mint mással nem helyettesíthető természeti tőke értékelésének és megőrzésének érdekében az új intézkedési terv súlypontjaként az alábbiak javasolhatók. Először is, a vízgazdálkodásra és vízvédelemre vonatkozó joganyag egységesítése, hogy a védelem, megőrzés és fenntartás hármas alkotmányos kötelezettsége a használat folyamatában legyen érvényesítve. Ez legészszerűbben egy új, a vízről szóló törvényben lenne megvalósítható. Másodszor, a vízkészletekkel való gondos gazdálkodás érdekében a vízvagyon kezelésének kiemelkedő feladata a vízvisszatartás preferálása mindenütt, ahol az lehetséges. Meg kell teremteni annak jogszabályi feltételeit, hogy a vízvisszatartáshoz szükséges területek igénybevétele és az azokon levő különböző védettségek között prioritás legyen meghatározható. Harmadrészt, a vízvagyon értékelését fejleszteni kell, hogy a vízkészletekkel való mai mennyiségorientált gazdálkodás helyébe az értékes készlettel való gazdálkodás lépjen. Ennek érdekében fejleszteni kell a műszaki monitoringeszközöket, a digitális adatbázist, a tudományos kutatást, és az értékelés hidroökonómiai megalapozottságát. Mindezek elengedhetetlen kerete az integrált víggazdálkodás, és az annak megvalósítására képes integrált intézmények, szemben a mai szétszabdalt intézményrendszerrel.

A biológiai sokféleség kapcsán Báldi András (az MTA doktora, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Ökológiai Kutatóközpont) kiemelte, hogy az élővilág extrém bonyolult rendszer, ezért értékelése is kihívásokat támaszt a morális megfontolások érvényesíthetőségétől a mérési módszertan kidolgozásáig. Maga az érték is több dimenzió mentén értelmezhető. A biológiai sokféleség és ökoszisztéma-szolgáltatás értékelések tervezésekor figyelembe kell venni, hogy az érték kontextusfüggő (például: lokalitás, mérőszám, évszak), a rendelkezésre álló adatok pedig gyakran hiányosak. Az értékelési módszertanra vannak értékes nemzetközi és hazai előzmények. A Biodiverzitás és Ökoszisztéma-szolgáltatás Kormányközi Platform (IPBES) (URL5) megközelítésében használatos (i) a természet értéke (nem emberközpontú megközelítés); (ii) az ökoszisztéma-szolgáltatások értéke (emberközpontú, biofizikai és instrumentális értékek); és (iii) a jó életminőség értéke (emberközpontú, társadalmi és relációs értékek). Mind az IPBES, mind az ENSZ Statisztikai Bizottsága értékelésének kidolgozásában jelen vannak magyar szakértők. A hazai NÖSZTÉP-projekt térképei több szolgáltatás esetében valamilyen (nem pénzbeli) értékelésre is kiindulást biztosítanak. A biodiverzitás mint vagyonelem reprezentatív országos felméréséhez megfelelő indikátorok definiálása szükséges, és azok felmérése. A felmérés során a távérzékeléssel (például egyes növényzeti paraméterek, víztisztaság), illetve önkéntesek bevonásával (például madárszámlálás) meghatározható indikátorok jó kiindulási alapot jelenthetnek az értékelésekhez. Így olyan indikátorok nyerhetők, amelyek tudományos szempontból megalapozottak, és a biodiverzitás védelmére vonatkozó alaptörvényi kötelezettségek érvényesítése során is felhasználhatók, és bármely környezetet érintő beavatkozás megtervezésekor a biodiverzitásra gyakorolt hatás is számszerűen mérhetővé válna.

Több előadó felhívta a figyelmet a természeti tőke értékelési módszerek szintjén a tudományköziség fontosságára. Az együttműködésre nemcsak a természettudományos területek között, hanem tudományágak között is szükség van. A társadalmi-ökológiai rendszerben (Berkes–Folke, 1998) a természeti tőke hasznaiban végső soron a társadalom részesül, így a nyújtott szolgáltatások indikátorai tekintetében a természettudományos módszerek mellett a társadalomtudomány mérőszámai is relevánsak lehetnek.

Továbbá látható volt az is, hogy az egyes tőketípusokra már kimunkált indikátorok eltérő mértékben épültek be a jogi szabályozásba. Azokban az esetekben, amikor a jogszabály átvett bizonyos mérőszámokat, az indikátorok jelentős egyszerűsítése volt megfigyelhető, amely adott esetben szükségessé teheti azok további finomítását, továbbfejlesztését, hogy alkalmasak legyenek a természeti tőke minőségének komplex mérésére.

Végül levonható az a következtetés is, hogy a különféle ágazatokban és hazai, illetve uniós jogalkotásban egyre gyakrabban merül fel igény különböző környezetállapot-indikátorok definiálására. Az egységes hazai természetitőke-indikátorok módszertanának kidolgozásánál ezek megközelítésére is figyelemmel kell lenni. Ráadásul a változatos jogi definíciók mérésére szolgáló konszenzusos természettudományos módszertanra minden kontextusban szükség van. A megfelelő – azaz tudományos szempontból megalapozott és a gyakorlatban is alkalmazható – indikátorok kialakításában a kormányzati, vállalati döntéshozók részvétele is szükséges. Ezért a műhelybeszélgetés szervezőinek szándéka szerint e találkozót későbbi eszmecserék követik, amelyben az érintett döntéshozók is részt vesznek majd.